Kultúránk
egyik alapvető tényezője a versengés. A jutalmazással, büntetéssel manipuláló
iskolai légkörben a gyerekek korán megtanulják a győzelem és a jó magaviselet
látszatának fontosságát. Megtalálják azokat a „védekező reagálásokat”,
amelyekkel elkerülik a veszítést és azt, hogy rossz színben tűnjenek föl. A
tanárok naponta manipulálják a gyerekeket dicséretek, a tanári noteszba beírt
jegyek, kiváltságok, jó pontok, napocskák, mosolyok, fejsimogatások, stb.
révén. Nem csoda, hogy a jó pontokat gyűjtő gyerekek generációi, annyira a
győzelemre, felülkerekedésre, társaik lehagyására törekszenek.
A baj az, hogy minden gyerek nem győzhet. Csupán
néhánynak – legtöbbször csak egynek – jut hely a csúcson, mindenki másnak
őalatta kell lennie, mint egy háromszögben, ahol alul vannak a legtöbben, hogy
megtartsák azt az egyet a tetején. Mi történik a korlátozott képességgel bíró
gyerekekkel? Vagy az „átlagosokkal”? Miként mondhatja bárki, hogy csak
egyetlenegy nyerhet, mindenki másnak veszítenie kell. Mintha azt hinnénk, nem
jut elég elismerés, elég tekintély, elég hely a vezető szerepben, így csak egy
személy lehet sikeres, mindenki másnak be kell érnie a mellékszereppel.
A
legtöbb iskolában a kevésbé sikeres gyerekeket közvetlenül vagy közvetve
folyton arra emlékeztetik, hogy nem megfelelőek, alkalmatlanok, átlagon aluliak
vagy vesztesek. Így az programozódik beléjük, hogy egész életükben gyakran
éljenek át kudarcokat, vereségeket, és irigyen nézzék, ahogy mások elviszik a
jutalmakat. Az ilyen gyerekekben kevés az önbecsülés. Tehetetlenség és
kishitűség alakul ki bennük. A felhalmozódott tehetetlenség gyakran szül
haragot és eredményez agressziót. Máskor apátiát eredményez – egyszerűen nem is
próbálkoznak többet. Nehéz eldönteni, melyik következmény szomorúbb.
Sokan azt mondják, hogy a verseny
tette a világot ilyen haladóvá és fejletté. A verseny az, ami arra késztet
bennünket, hogy kihozzuk a maximumot képességeinkből és a lehetőségekből.
És
ebben sok igazság van. A verseny valóban hatalmas, sokszor emberfeletti
teljesítményekre sarkall. Igen ám, de milyen áron?! Nem egy élsportoló rokkant
bele a teljesítmény hajszolásba, vagy
tette tönkre az egészségét végérvényesen, a dopping szerek használatával. Sőt jó
néhányan életükkel fizettek a győzelem megszerzéséért dúló harcban. Igen a
versenyben győzni kell! Le kell győzni a másikat! Meg kell verni, fölébe kell
kerekedni, meg kell előzni…. És ez nem csak a sportra igaz, hanem minden
versenyzésre.
A gazdasági élet verseny törvénye,
hogy a - „Nagy hal megeszi a kis halat.” Sorra tűnnek el a kicsi, a helyi
viszonyoknak megfelelő termelők, kereskedők. Elveszítjük ezzel a sokszínűséget,
a változatosságot, az egyediséget. Ma már Magyarországon is ugyan azt az egészségtelen
hamburgert esszük, amit Amerikában esznek és szerte a világban. Ugyan olyan
autókban ülünk, ugyanolyan ruhákat hordunk, ugyanolyan világmárkás fogkrémet és
dezodort használunk, amit emberek milliói használnak a különböző országokban.
Nem kell sok idő és már különböző országok sem lesznek.
Persze van pozitív oldala is a
versengésnek és helye is van az életünkben. Még élvezhetjük is a verseny
nyújtotta izgalmakat, akár résztvevőként, akár nézőként tapasztaljuk. Alapvetően,
ha elég tudatosak vagyunk és a versenyt soha nem mások legyőzésére,
felülkerekedésre vagy manipulációra használjuk, hanem saját képességeink
határainak megismerésére, akkor hálát élünk meg a többi résztvevő irányában, és
inkább őket szeretnénk megajándékozni, azért, hogy hozzájárultak önmagunk
teljesebb megismeréséhez. Elveszti jelentőségét a győzelem, az első hely vagy
bármilyen érem, jutalom megszerzése. Ez valóban lehetővé tenné a „fair play”
versenyzést. Értelmét veszítené a „fair play díj”, mert mindenkinek oda lehetne
ítélni. Az „Olimpiai Játékok” ebben a szellemben valóban játékok lehetnének,
nem pedig az ami ma. Üzlet!
Azt gondolom, hogy a mértékkel van a
legnagyobb baj. Azzal, hogy nem játszani tanítjuk a gyerekeinket, hanem szinte
kizárólag versenyezni. Talán észrevetted már, hogy ott, ahol játékosság van, ott
szabadság van és spontaneitás. Megjelenik a zsenialitás és a bölcsesség. Az a
bölcsesség, amely mindezt megengedi, élvezi és felismeri ennek az életteliségét
és az életet támogató nagyszerűségét. Ezért lenne fontos, játszani engedni a
gyermekeinket, mert sok más hatása mellett a játék bölcs, szeretetteli
felnőtteket érlel. Persze, nem csak engedni lenne érdemes őket játszani, hanem
tanítani is a szép játékra. Ehhez viszont meg kellene őriznünk és ápolnunk
magunkban is a játékosságot, annál is inkább, mert ez egyik alapvető emberi
szükségletünk is. A mai gyerekeink már csak versenyszerű játékokat ismernek
vagy még inkább, játékszerű versenyeket. Már óvodás kortól vagy talán még
korábbtól. Kezdve attól, hogy ki ül a legszebben, ki tud a legtovább csendben
maradni… folytatva a „Ki nevet a végén” típusú társas játékokkal. Mindenhol és
mindenben az elsőbbség megszerzése a cél. Szinte minden tevékenységüket versenyszellemben
kell végezniük. Ne higgy nekem, csak figyeld meg a gyereknevelőket – köztük
saját magadat is, ha vannak gyerekeid!
Az én véleményem az, hogy nincs
szükségünk erre a túlzott versenyszellemre. Szerintem minden ember úgy
született erre a világra, hogy kibontakoztassa a benne rejlő adottságok,
képességek legjavát. Nézd csak meg az egész kicsi gyermekeket! Micsoda
elszántsággal és kitartással, teljes erőbedobással érik el, hogy megtanulnak
átfordulni egyik oldalukról a másikra. Aztán megtanulnak felülni, felállni és
végül rengeteg fenékre esés árán, megtanulnak járni. Nem versenyeznek senkivel
még az idővel sem, mégis elérik céljukat. Sokszor elámultam, mikor gyermekeimet
figyeltem játék közben. Mélyen elmerültek valamely tevékenységükben és rendkívüli
odaadással, gondossággal gyúrták az agyagot vagy lapátolták a homokot egyik
helyről a másikra. Sokszor szinte tudományos alapossággal tanulmányoztak
valamely – a számomra – egyszerűnek tűnő, hétköznapi dolgot, például egy katicabogár
járását. A kicsi gyerekeknek kétféle üzemmódjuk van. Az egyik, amikor teljes
erőbedobással és figyelem koncentrációval, önfeledt időnélküliségben játszanak.
A másik, amikor kidőlnek, mint a rongybabák és szintén teljes valójukat átadják
a pihenésnek, regenerálódásnak. Mindez pontosan elegendő számukra, hogy a velük
született képességeiket, adottságaikat kibontsák. Nincs szükségük versenyre,
hanem támogató, megengedő, bátorító, gondoskodó, biztonságot adó környezetre,
társadalomra van szükségük.
Vajon az óvodáink, iskoláink ilyenek?
Az én véleményem az, hogy nem ilyenek. Nem lehetnek ilyenek, hiszen az
iskolarendszer is annak a hatalmi struktúrának a része, „terméke”, alrendszere,
amelyet a félelem szült és az erőszak működteti. A verseny is azért káros és
veszélyes, mert ebben a kontextusban szintén a félelmen alapul – ha nem én
győzök engem győznek le – és erőszakot szül.
Sokan felteszik a kérdést, vajon kinek
jó ez? Kinek az érdekeit szolgálja az így felnövő generációk eltorzult jelleme,
közösség teremtő képességének csorbulása, együttérző képességének, mások
megbecsülésének, önzetlen segítésének sorvadása.
A
választ rád bízom, mert hosszú lenne, ha most ebbe belemennék.
Nézzük meg, mit mond erről egy
primitívnek mondott ausztráliai bennszülött.
Nem
is értette miért jó nekünk a verseny. És mikor kérdésére azt a választ kapta,
*„ hogy a verseny tette a világot ilyen haladóvá
és kényelmessé. Aki feltalál valamit, híres és gazdag lesz.”
Ezt
válaszolta:
*„Ez igaz, de előbbre jutottunk
tőle? Egészségesebbek a növények, az állatok, az emberek? Fényesebbnek,
ígéretesebbnek látszik a jövő a versenytől? Nem ítélek, mert tudom, hogy mindez
része az isteni rendnek, de megfigyelőként nem találom jónak a „szagát”. Meg
kell áldanom azokat, akiknek gondolkodását az elégedetlenség vagy a gőg
vezérli, és el kell bocsátanom őket. Az őslakosok sohasem képeztek háromszöget,
hanem kirakóst.(Itt arról a háromszögről van szó, aminek a csúcsán csak egy
győztesnek van hely.) Miszerintünk mindenki megtalálja a helyét a kirakósban,
amelyben létfontosságú szerep jut neki. Egyetlen személy nélkül is tökéletlenek
lennénk, lyuk tátongana rajtunk. Amikor körülüljük a tüzet, mindenki hoz valami
egyedülállót: az egyik a vadászat tudományát, a másik a tanításét, a főzését, a
gyógyításét, az odafigyelését, a táncét és így tovább. Egyikünk vezető, de mi
tudjuk, hogy mindenkiben ott rejlik a képesség a vezetésre, és meg is kell
engedni neki, ha erre a kalandra van kedve. A követés képessége is megvan
bennünk. Egyik ember sem különb a másiknál. Mindegyiknek megvan a maga helye és
ideje.”
*Marlo
Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak(Magyar könyvklub, 2000.)
Erre
mondta az európai civilizáció, hogy primitív, pedig ennél bölcsebb, életigenlőbb
és tiszteletteljesebb nézőpontot nehezen találnék.
A versengés, azzal, hogy bevezette az
„első mindent visz” gyakorlatát, a másokhoz viszonyított elégtelenség fogalmát,
valamint táplálta az irigységet, kapzsiságot, az erőszakot azáltal, hogy
élvezetessé tette mások legyőzését, mindennél többet tett azért, hogy
szembeállítsa egymással az embereket. Ha csak annyiszor versenyeznénk, mint
ahányszor ma játszunk, és annyiszor játszanánk, mint ahányszor ma versenyzünk,
más lenne ez a világ.
